2020. május 3., vasárnap

Mostani éjszakai álmaimról 1.

Az utóbbi időben, a koronavírus-járvány idején annyira jól tudtam aludni, hogy valahogy nem emlékeztem az álmaimra. Amióta újra elkezdtem dolgozni, megint meg-meg maradnak kisebb részletek az emlékeimben, amiket kisebb falatokban emésztgetek. Az utóbbi napokban visszatérő jelenségekre lettem figyelmes. Visszatérő motívum valamiért mostanában a kiskoromban elszenvedett dolgaim, amit az öcsém "betegsége" miatt kellett átélnem nekem is és a családomnak is. Újra látom tönkremenni anyámat és újra látom, amiket kicsiként csinált - amik miatt neheztelek rá még mindig. Szépen kifejezi a magyar nyelv a haragot, neheztelés. S a düh is jelen van ezeknél, aminek energiája bele van rekedve a tehetetlenség erejébe ezáltal egy irányát vesztett energia ez, ami belül rombolja a belsőmet. Több jelenet illetve rég megtörtént szituációk hozzák ezt fel belőlem.
Nem csak az öcsém, hanem a viselkedése, s legfőképp a családra gyakorolt hatása ami sújtó.

S nem értem, hogy ezek most miért jönnek fel, s miért visszatérő álmokként.

Bennem a kettősséget hozva: Szeretem, csalódok benne - megölném legszívesebben - és egyben megbocsátok Neki egyszerre - ezek nagyon nagy erők és így együtt szinte elviselhetetlenek.

Egy szerencsém van, hogy sem az álmokba, sem az érzésekbe nem ragadok mostanában bele, vagyis túl teszem magam, ébredések után pár perccel és máris az aktuális dolgaimra tudok koncentrálni.
Viszont az utóbbi napokban mindennaposak voltak ezek.
Vagyis tudat-alatt még mindig ezek foglalkoztatnak.

Az utóbbi bejegyzéseim óta igyekszem a tudatomba hívni mindazokat, amiket előhív a tudatalattim.
Igyekszem tudatosítani a dolgaimat. És leginkább az érzéseimet megfogalmazni magamnak, kisebb-nagyobb sikerrel.

Jelen esetben kb. úgy fogalmaznám meg - hogy mi is történik - miközben megélem anyám érzéseit követve őt, a testvéri harccal keverve - Egyszerre vagyok az öcsém anyja és apja és testvére - átélem azt, amivel nem tudok mit kezdeni. Szerepek keverednek és cserélődnek miközben érzésvilágom alapjaiban meghatározott világokat mutat. Gondoltam rá, hogy le kéne festeni, amolyan pacákban kifejezni, de egyenlőre itt leírni és megfogalmazni is nagy munka.

Érdekes terápiás környezetben valahogy még sosem jött elő, így igazán. Amennyi előjött leginkább a megfogalmazhatatlanságig és ezáltal is a meg nem értettségig jutott el..... ami még elviselhetetlenné tette számomra az érzéseket. Sosem beszéltem ezekről senkinek. Egyedül voltam/vagyok ezzel a traumámmal is.

  


2020. március 26., csütörtök

Még mindig a belső tartalmakról

Nem is tudom mennyi idő telt el az utolsó bejegyzés óta. Amióta koronavírus járvány van azóta csak úgy mennek a napok. Néha azt se tudom milyen nap van épp, ha nem dolgozom. Mert-hát hiába látszat-karantén-szerűség, amit a kormány is elvár azért a szállón kell lenni. Nem is baj, megőrülnék itthon.
Na de térjünk vissza kicsit az előző poszthoz. Ott arról írtam, hogy van valami ami nem hagy nyugodni, Persze Shilling Péterhez nem jutottam el, ahogy a végén írtam, viszont az a nagy helyzet, hogy azóta is igen furcsán működöm. Hogyan is fogalmazzam meg? Valahogy nem akarok tudatomnál lenni. Minden reggel, amikor felkelek azzal a gondolattal alszom vissza, jaj, már megint a tudatomnál vagyok. Legtöbbször vissza is alszom, délutánig. Tudom, hogy ez nem jó, de amikor a párom kezd el kiselőadást tartani, hogy kezd Ő is besokallni miattam, akkor úgy elgondolkodom, mi a fene van is velem? S ez így van jól....

A motiválatlanság kismiska ahhoz képest, amit átélek. Nem, nem fogom a depresszióra, pedig biztos, hogy jelen van, vagy hogy abból adódik. Szembe kell nézzek a belső űrrel, ahol a mélyen fekvő elhagyatottság, elutasítás, magány, elszigetelődés, eltévedés vagy a másság érzése rejtőzik.
A párom leginkább abban szeretne motiválni, hogy csak egy kicsit összpontosítsak a külsődleges energiákra, de tudom, hogy ez azt jelentené, hogy a belső üresség érzésemtől elvonódjon a figyelmem. befelé kellene fordítanom a figyelmemet, tudatosítani a belső tartalmakat.
Azáltal, hogy megtudom mi zajlik, mi húzódik a "sötétben" vagy az "árnyékban" megvilágítom és felosztom a sötétséget. Mindössze hajlandónak kell lennem arra, hogy körülnézzek, minden apró részletre odavilágítsak, tudatosítsam a félelmeimet, és hogy az mennyire tartsa ellenőrzés alatt az életem.

Kulcsfontosságú, hogy meghalljam és megértsem a belső fájdalmamat (a sérült belső gyermeket), nem beleragadva ezen állapotba. Na ez a legnehezebb. Idáig mindig eljutok. DE azt, hogy eljussak oda, hogy ön-elfogadással, szeretettel, együttérzéssel a megbocsátással stb. egyensúly és egység szívközpontú energiái felé mozduljak valahogy nem teszem. A saját rezgésszintemet az ego félelem - és elkülönülésalapú energiából eltolni valahogy már nem tudom.
Igen, látom pl. hogy ott sír, sőt zokog a belső gyermek - de már annyiszor láttam ezt, hogy már érzéketlen vagyok vele szemben. Sajnos úgy viselkedek vele, ahogy a zsarolókkal szoktam, betagadva és hajlíthatatlan módon otthagyva őt a kakiban. Pedig tudom, hogy most nem zsarol, nem hisztizik, hanem gyászol. Tiszta szívéből zokog. És én nem nyújtom felé semmilyen szinten a figyelmem. Sőt rácsukom az ajtót.... Nem akarok róla tudomást szerezni sem. A szívemet csukom el előle... a létező összes szeretetemet. Pont most, amikor tudatosodott benne is és bennem is, hogy valójában gyászol....

A párom ma épp A Good Will Hunting cimű film egyik részéről mesélt nekem egy kis részletet - bennem pedig az játszódott le, biztos csak azért, mert azt gondolja én még sosem éltem át valamit.....
Hát dehogynem. Sőt..... De nem akarok vele foglalkozni. S minél inkább nem, annál inkább erősebben jelen van, jelen vannak bennem. Csak épp elzárva, és én magam is az egóm is el akarja rejteni..... Mert tudom, hogy ezeket a belső tartalmakat terapeuta nélkül nem is ajánlatos feldolgozni.... És mert nem vagyok hajlandó újra élni, újra érezni. Inkább tudatosan kizárom - vagyis be magamba..... Nem akarok tudni róla.
S ez a lehető legrosszabb., amit tehetek.
Sajnos.




2020. március 5., csütörtök

Tudattalan ami nem hagy nyugodni

Vannak dolgok az ember életében, amik akkora fájdalmat okoznak, hogy simán s egyszerűen az az első reakciónk,  hogy szeretnénk ezeket elfelejteni, vagyis kizárni a tudatunkból. Ilyenkor természetesen sokszor azt hisszük lezártuk, de valójában csupán "leküldtük" tudatunk alá, ahonnan igen is felszínre tőre valahogy - vagy épp kivetítjük a külvilágra vagy a külvilágba azokkal a tartalmakkal együtt, amikkel igen is dolgunk lenne. Akár akarjuk, akár nem így működik az ember.

Én épp mostanában szembesültem azzal, hogy évtizedekkel ezelőtti megoldatlan "problémáimmal" kell szembe nézzek, mert amit, amiket elnyomtam az most felszínre törni látszik.

Először is azok a mély és fájdalmas elutasítottság érzéseinek fájdalmai villannak fel leginkább, amiket régi kapcsolataimban találtam, de nem azok a tartalmak érzések és gondolatok, de leginkább képek,  vagy emlékképek amik ezt az érzést juttatják eszembe, vagyis nem a negatív érzésre vonatkozó dolgok jönnek felszínre - hanem azok, amik némi utána gondolkodás révén csupán következtetett és interpretált és belemagyarázkodás útján utólagos kigondolás révén.
A problémák abszolút nem itt kezdődnek. Amikor eljutunk a pszichológiai tudásunk és az önismereti tudásunk révén egyfajta lépcsőfokra, akkor már csak is onnan tudunk ránézni egy-egy eseményre, szituációra, és már csak onnan tudjuk azokat a dolgokat elemezgetni magunkban. Ez sokszor megkönnyíti az embert, de van mikor nehezíti helyzetünket. Mert ezáltal még mélyebbre látunk. vagy épp magasabbra - Holott lehet csak körbe kéne nézzünk, ráadásul úgy, hogy nem biztos, hogy azt kellene nézzük, amit, hanem mást. És akkor talán látnánk is. Hihi. Mert én most is csak az elutasítást látom. De a mélyben az önmagam nem elfogadása van és az, hogy valójában én utasítok el valamit - vagy valakit - amit a másik csak visszatükröz. Sok mind lehet itt a mélyben. És akkor még nem beszéltünk arról amit nem csak Jung hanem más nagyon okos, vagy épp nagyon bölcs emberek ebbe látnak. Hogy mindez honnan is ered? Mi is volt az első ilyen emlék? stb stb. s mindezek mögött mély pszichológiai gondolatok húzódnak meg, amiket leírva hosszan lehetne fejtegetve elemezgetni, egészen akár előző életekig menve,  jól elveszve a sűrűjében, amiből csak is egy terapeutával lehetne - az Ő rálátásos segítségével "kimászni" és az Ő összes tudásával itt ott oldani vagy épp lyukakat foltozgatva akár éveken át helyre tenni a dolgokat.

Na de térjünk vissza - jelen esetben - mivel ezzel az egésszel én valószínűleg - bármennyire is kéne -  nem akarok szembenézni, így az erdőben annyival erősebben csupán a fa látszik.... Pedig nem a fát, hanem az erdőt kellene látni. Főleg az eredőt. Hogy mi honnan ered....

Emlékszem, például, amikor az íráskurzust csináltam, az utolsó negyedik héten körvonalazódni látszott, hogy mi az a fő vonal, ami mentén abban a négy hétben felszínre töret belőlem, bár keretet nem tudtam neki adni igazán de a vonal az látszott.
Egyenlőre még ezeknek a felszínre törő dolgoknak se látom az értelmét most, de érzem van neki.
És ha majd keretet tudnék adni az erdőnek - nem elveszve a részletekben - bizonyára tovább tudnék haladni.

Egyenlőre cikáznak bennem képek most is írás közben, szimbólumokkal teli tájak jelennek meg folyton, amelyek közt nem tudok megnyugodni sehol se..... de némi tudatossággal rájövök, hogy nem terelni kell, hanem az "eredendő problémához" kellene nyúljak. És ez persze nem a fa, de még az erdő sem, hanem a "rét"..igen anya-seb, anya-probléma.....  És itt megáll az én tudományom.
Terapeuta segítsége itt jöhetne be igazán. ............ És most beugrott Schilling Péter, aki folyton küldi hírlevelét nekem, s hogy miket írt az utolsó hetekben. Talán fontolóra kellene vennem, és segítségül hívni Őt, főleg ha már ajánlja azt.

(Nos, kedves olvasó ezzel a bejegyzéssel bizonyítottam be Neked, hogy az írás és az írás közben eljutott út hogyan képes terápiát folytatni....)

Folytatása következik.....



   



 

2019. október 8., kedd

Önminősítő folyamat 2.0 - Önbüntetés


Eleve van bennem egyfajta szorongás - ez több ízben megfelelni akaráshoz kapcsolódik. Magamnak s/vagy a terapeutának? hiszen Terápiás helyzetben vagyunk. Valójában saját elvárásoknak való megfelelésről van szó. (Remekül visszapasszolta a felelősséget hozzám ezzel, de be kell látni igaza van). Ezt kell elviselhetővé tenni. Ezt néztük meg. A megfelelés-szorongásomat egy koncepciós perhez hasonlította. Nem tudjuk miről van szó, de már halálra ítéltem magam. (Önminősítő folyamat 2.0. - prekoncepció.) Gyomorfeszülés - szorongás - Mivel a Negatív automatikus gondolatot keressük egyfolytában így miért nem vagyok elég jó lehet a kérdés s leginkább szerinte olyat keresek magamban ami nem vagyok s ez okoz szorongást. 
Tudatosítani kell h. nincsenek jó vagy rossz válaszok.....
Mivel az érzés hasonló az iskolai tapasztalatokhoz: (feleltetés, vizsgáztatás, ahol nem tanultam meg a leckét, vagyis tényleg vaj van a fejemen - ahogy ő fogalmazott). Szerintem ezért is szorongok.
Mert van bennem valami szégyellni való. Valami sokaság ami elítélhető, amit esetleg elutasítással fogadható, persze lehet én ítélem el magamban ezt azt s jó előre. De a lényeg h nem vagyok szerethető önmagam számára ezáltal hiszem h más számára sem.

Amire jutottam már valamire ezzel kapcsolatban a múltban az az, hogy legszívesebben olyan dolgot tennék, illetve mondanék, amit én magam szégyenlek. Illetve tudom, hogy én ítélem el ezt magamban - de amit tehetek hogy a saját fantáziámat - vágyaimat érzéseimet figyelve nyílok meg. S hogy ezt hogy tudom megtenni? A relaxációs gyakorlatban megmutatódott. A figyelmem ill a fókusz helyezésével. Hol kívülről láttam magam hogy egyre belülre helyezkedtem magamban. Ezek váltakozásával a figyelem-váltással szűnt meg a szorongás érzet.
A kintről s picit felülről való rálátás képessége eléggé uránuszi..... Ezt használhatnám akármikor. Bevallom elég röhejesnek ítéltem magam. Talán már ez maga is alapból szorongást okozott.

Most, hogy így írom e sorokat egyfolytában a néhai nagynénémmel való kapcsolatom jut eszembe. Kicsiként. S egyben eszembe jut az óvodai emlékem. Amikor Igazán felszabadultan, gyermeki csíntevésem közepette többiekkel együtt betekertük a hintába a társamat. Aztán míg anyu az óvónővel beszélgetett erről én kint a kocsiban vártam őt .... igazán szorongva, összezsugorodva. Vártam a végítéletem. Egy csomó enyhítő körülményem volt, s egy csomó szerencsém. Nem én voltam a fő hibás sem. Na akkor megúsztam a bűnetetést. Ez az első emlék és ez végig kísért az iskolai feleltetéseken át egészen máig, sőt a jövőben is..... Miközben azt hiszem nem szabadna megúsznom.... Valójában önbüntetés van jelen ezzel. 

    




2019. október 1., kedd

A cizellálásról és a kritikáról

Kiskorom óta él bennem valami, vagy valaki, ami vagy aki beleszeret egy-egy szóba. Az első ilyen szót anyám Curriculum vitae-jében olvastam: "Apám néhai Glück Ödön." - írja és én hét évesen belezúgtam ebbe a szóba. Szó szerint. Beleszédültem. Mennyire szép és kifejező: a halott nagyapám, néhai. Később a bíbelődés szavunk hatott rám ugyanígy. Az ehhez hasonló Weöres Tündére - Bóbita marad meg így a gyerekben, de nekem a bíbelődés ennél is kedvesebbnek, szebbnek és táncolóbbnak tűnt. Főleg, mikor szinte ugyanabban az időben megtudja az ember, hogy mit jelent. Én bizony hosszan bíbelődtem e szón, és akkor már tudtam is, hogy mit jelent.

Ma befészkelődött a saját magam által használt szó a fejembe. Cizellált. 
Ezt használtam arra, hogy az egyik barátom elkezdett nyelvtanilag és formailag kijavítani, elemezni, kritizálni és helyretenni.... Zárójelben jegyzem meg, ez a barátom az egyetlen olyan ember, akitől eltűröm, elviselem, illetve elfogadom az egyébként sokszor igen éles kritikát is. Ítélete, bírálata, esetleg "maró, bántó leértékelése sokszor lényegtelen részlet hibáimnak eltúlzásán alapuló kis gonoszságai" sem tudnak bántani, ami viszont el tudom képzelni, hogy esetleg másokat régen igen. 

Először is, nézzük meg együtt a cizellált szó jelentését:
Eredete [cizellál < francia: ciseler (cizellál, vés) < latin: caesus (véset) < caedo (vés)]
Finoman megmunkál. (Szobrász, vésnök, főleg ötvös adott fémes anyag felületét vésőszerű eszközökkel, hideg úton (a fémet nem felhevítve) alakítja, finoman megmunkálja vagy meglévő formáit élesebbé teszi.) Átvitt értelemben, (elavulóban, de választékosan): Aprólékos műgonddal tökéletesít, csiszol, vagyis aprólékosan megmunkál, részletgazdaggá tesz.
És Itt jön a lényeg. A gyémántot is csiszolják. Nincs ezzel baj.

És ott a kritika: A kritika < latin: criticus (bíra, döntnök) < görög: kritikosz (dönteni tudó) < krino (dönt < szétválaszt)] Értékelő vélemény, illetve ezen vélemény elmondása arról, hogy egy személy vagy egy alkotás rossz, vagy jó tulajdonságairól személyes megítélés alapján; bírálat.
Nem részletezem további részleteinek jelentéseit, de fontos megjegyezni, hogy a kritika - a bírálat is lehet konstruktív. A hatékony kritika javító, fejlesztő szándékú, nem ítélkezik, nem a jellemvonásokat bírálja, célja a teljesítmény növelés és megértést mutat. Ilyen az építő kritika.
S ami a legjobb van benne némi empátia. Zsiráf nyelven is megfogalmazhatunk negatív visszajelzést, mire egyébként épp úgy szükség van, csak éppen építően hat. 

A mi családunk sem és ezen barátom családja sem mentes az éles, olykor durva cizellálatlan negatív és romboló - empátia nélküli ítéletektől, bírálatoktól. Ezekre most nem térnék ki, egy-egy erős játszmában mindenki el tudja képzelni, miként és hogyan vannak jelen. Most csak is a finomabb, cizellált és építő jellegű kritikára helyezem a hangsúlyt. Mert ezt kell tanuljuk, ezt kell alkalmazzuk. Illetve nem kell, mert nem kötelező, de ezt érdemes. Tudatosan! Leginkább asszertív kommunikációval....

Sajnos a mai magyarországi politikai viszonyokban látott és hallott dolgok sem ezt mutatják! 
Sokszor a bántó leértékelés ugyanakkor burkolt próbálkozás, hogy a beszélő személy szégyenletes tetteiről és mulasztásairól elterelje a figyelmet. Leginkább ez jellemző az országra. A másik oldalon az intrika a jellemző. Ezen változtatnunk kellene. Tudatosan! Leginkább asszertív kommunikációval... 

Nem mintha én tudnék asszertíven kommunikálni, vagy éppen empatikus építő kritikával élni....
Nekem is tanulnom kell! De ahogy e bejegyzés összeállt és ahogy bíbelődtem vele, úgy forgattam magamban is át ennek a létfontosságát. Mert egyre inkább erre van szükségünk, mindannyiunknak..... 




2019. szeptember 30., hétfő

A Művészet

Amikor a blogot elkezdtem létrehozni, az volt a célom, hogy kicsit betekintést nyerjenek az olvasók a világomba és ezáltal segítségére legyek a hozzám hasonló embereknek. Persze a blogbejegyzések elmaradtak, helyettük maradt a facebook, amit egyre inkább úgy gondolom le kellene állítanom és átállni ide, hogy végre hasznosabban is felhasználhassam energiáimat.
Az egyik segítőm, amikor olvasta az itt is megjelenő Mesémet, (lásd itt) azt írta, hogy nagyon sok kreatív energia elvész bennem, mert korlátozom magam, de már nem is annyira....
Én magam az írást használnám legszívesebben a kreativitásom kifejező eszközéül, bár a másik segítőm a mese olvasásakor a festést ajánlotta. Igen, bizonyára abban tudnám igazán megjeleníteni azt, ami bennem van, de én egyenlőre mégis az íráshoz folyamodom . S nem véletlen, hogy pont ezekben a hetekben kezdtem egy felszabadító, kreatív írás kurzust. Mondjuk nem először....
Most talán picit tudatosabban kezdtem neki.

Ime egy új bejegyzés:

"Az élet egy esély a fejlődésre, a valahonnan valahová jutásra." 

Szeretném megmutatni honnan is indultam és mi felé tartottam eddig:



(Ezt a két képet kb. 10 éve festettem művészetterápiás foglalkozáson)


Az első egy nagy kép-részlet, ami az egyik legnagyobb - saját magam által - becsben tartott alkotásom. Büszke vagyok rá! :) Az akkori terapeutám azt javasolta, hogy fessek fekete lapra. Na az nem volt, ezért festettem én egy fekete alapot! - Ugyanez a terapeuta, az Én Mesémet olvasva, újra javasolt egy bizonyos festészeti formát, amit egyenlőre még nem próbáltam ki.

Mit is akarok ebből kihozni?
Azt, hogy a hűvös, fázós Univerzumból el lehet jutni a meleg Naphoz  még akkor is, ha könnypatak hull az ember szeméből. Pedig "sok az el nem sírt könnyem", de valójában már ezen is túl vagyok...
(Valóban igaza lehet a segítőmnek, ideje volna egy újabb festésnek!)

Hogy ez valójában mit is akar kifejezni, azt leginkább úgy tudnám leírni, hogy mindig, minden körülmény közepette ott van valami, ami hajtja és előre viszi az embert. Az pedig a reménytelenség közepette is egy piciny fénysugár, hogy VAN REMÉNY! És igen is el lehet jutni nagyon piciből a nagyon nagyba, a jég-hidegtől a tűz-melegig, a csermelytől az óceánig... Közben - önmagunkhoz képest  is - növekszünk és gazdagszunk, fejlődünk és egyre inkább megnyugszunk.


.... Az érintetlen részeink is láthatóvá és tapinthatóvá válnak .... Ahogy a testet és a lelket ölelés és simogatás éri, úgy nyílik meg szíved kapuja is, de csak akkor, ha nyitott vagy a Szerelemre..


Önmínősítő folyamat 1.

Legszívesebben leírnám mi és hogyan történt a terápiás ülés alatt, de nem teszem egyenlőre még érnie is kell bennem.

A lényeg két dologra világított rá a terapeutám - az egyik hogy az érzelmeimmel mennyire mondjuk ki - nem tudok mit kezdeni, és hogy ezzel a területtel kell foglalkozni, hogy tudatosítsam azokat. A másik dolog hogy bizonyos helyzetekben sőt - minden helyzetben - mennyire durván működik az önminősítő folyamat, amit én magam "csinálok" és ezzel befolyásolom a saját érzéseimet - hisz ha másképp értékelem a helyzetet ezáltal magamat is - főleg magamat, akkor mennyire más érzelmek keletkeznek bennem. Állítólag ez a folyamat egyértelműen mindig működik, működtetem, és arra próbált rávilágítani, hogy mennyire tőlem függ minden....
Na még is csak leírok két példát - jól szemlélteti a folyamatot. Mindkét helyen és helyzetben a beszélgetés közben nagyobb csendek következnek (amit egyébként - mindkét helyzetben én generálok, vagy épp a másik, azzal, hogy "vár". Ezzel kapcsolatban egyébként életem folyamán két személynél éreztem és láttam az igazán figyelmet - az egyik egy másik pszichológus volt, a másik M. az autista fiú.... Ők ketten tudtak igazán úgy várni, hogy érezzem a figyelemnek és az érdeklődésnek erős szelét,..... De térjünk vissza a két helyzetre. Mindkét helyzetben a másik fél elbóbiskol, elalszik úgymond, bele alszik a csendbe.... az egyik helyzetben az az önminősítő folyamatom - hogy milyen fárasztó vagyok - a másiknál az mennyire értéktelen... Míg egy másik helyzetben azt gondolom magamról, hogy mennyire pihentető vagyok, és most hogy írok jövök rá egy egy másik szituációra, ahol ugyanilyen helyzetben egyenesen azt gondolom magamról, hogy mennyire jó vagyok ezzel a pihentetéssel, hiszen ellazítom a másikat, aki eddig feszült volt., vagy épp napokig nem tudott aludni és ezáltal milyen jó terapeuta is vagyok, mert ennyire bízik bennem a másik... stb. Vagy épp azt gondolom magamról, mennyire erősen és jól tudok figyelni..... A minősítést én adom - és ezáltal valóban befolyásolódnak az érzelmek,... arra próbált rávílágítani, teljesen mindegy, hogy milyen helyzetben történik ez és milyen viszonyban és az is mindegy kivel...... A folyamat és a léte a fontos... Persze jöttek is emlékek rendesen, most is írás közben... A folyamat egy részét megláttam, egy két dolog tudatosult, de még nem teljes ez a folyamat.

Fárasztó - de hasznos ülés volt.