Még mindig a belső tartalmakról

Nem is tudom mennyi idő telt el az utolsó bejegyzés óta. Amióta koronavírus járvány van azóta csak úgy mennek a napok. Néha azt se tudom milyen nap van épp, ha nem dolgozom. Mert-hát hiába látszat-karantén-szerűség, amit a kormány is elvár azért a szállón kell lenni. Nem is baj, megőrülnék itthon.
Na de térjünk vissza kicsit az előző poszthoz. Ott arról írtam, hogy van valami ami nem hagy nyugodni, Persze Shilling Péterhez nem jutottam el, ahogy a végén írtam, viszont az a nagy helyzet, hogy azóta is igen furcsán működöm. Hogyan is fogalmazzam meg? Valahogy nem akarok tudatomnál lenni. Minden reggel, amikor felkelek azzal a gondolattal alszom vissza, jaj, már megint a tudatomnál vagyok. Legtöbbször vissza is alszom, délutánig. Tudom, hogy ez nem jó, de amikor a párom kezd el kiselőadást tartani, hogy kezd Ő is besokallni miattam, akkor úgy elgondolkodom, mi a fene van is velem? S ez így van jól....

A motiválatlanság kismiska ahhoz képest, amit átélek. Nem, nem fogom a depresszióra, pedig biztos, hogy jelen van, vagy hogy abból adódik. Szembe kell nézzek a belső űrrel, ahol a mélyen fekvő elhagyatottság, elutasítás, magány, elszigetelődés, eltévedés vagy a másság érzése rejtőzik.
A párom leginkább abban szeretne motiválni, hogy csak egy kicsit összpontosítsak a külsődleges energiákra, de tudom, hogy ez azt jelentené, hogy a belső üresség érzésemtől elvonódjon a figyelmem. befelé kellene fordítanom a figyelmemet, tudatosítani a belső tartalmakat.
Azáltal, hogy megtudom mi zajlik, mi húzódik a "sötétben" vagy az "árnyékban" megvilágítom és felosztom a sötétséget. Mindössze hajlandónak kell lennem arra, hogy körülnézzek, minden apró részletre odavilágítsak, tudatosítsam a félelmeimet, és hogy az mennyire tartsa ellenőrzés alatt az életem.

Kulcsfontosságú, hogy meghalljam és megértsem a belső fájdalmamat (a sérült belső gyermeket), nem beleragadva ezen állapotba. Na ez a legnehezebb. Idáig mindig eljutok. DE azt, hogy eljussak oda, hogy ön-elfogadással, szeretettel, együttérzéssel a megbocsátással stb. egyensúly és egység szívközpontú energiái felé mozduljak valahogy nem teszem. A saját rezgésszintemet az ego félelem - és elkülönülésalapú energiából eltolni valahogy már nem tudom.
Igen, látom pl. hogy ott sír, sőt zokog a belső gyermek - de már annyiszor láttam ezt, hogy már érzéketlen vagyok vele szemben. Sajnos úgy viselkedek vele, ahogy a zsarolókkal szoktam, betagadva és hajlíthatatlan módon otthagyva őt a kakiban. Pedig tudom, hogy most nem zsarol, nem hisztizik, hanem gyászol. Tiszta szívéből zokog. És én nem nyújtom felé semmilyen szinten a figyelmem. Sőt rácsukom az ajtót.... Nem akarok róla tudomást szerezni sem. A szívemet csukom el előle... a létező összes szeretetemet. Pont most, amikor tudatosodott benne is és bennem is, hogy valójában gyászol....

A párom ma épp A Good Will Hunting cimű film egyik részéről mesélt nekem egy kis részletet - bennem pedig az játszódott le, biztos csak azért, mert azt gondolja én még sosem éltem át valamit.....
Hát dehogynem. Sőt..... De nem akarok vele foglalkozni. S minél inkább nem, annál inkább erősebben jelen van, jelen vannak bennem. Csak épp elzárva, és én magam is az egóm is el akarja rejteni..... Mert tudom, hogy ezeket a belső tartalmakat terapeuta nélkül nem is ajánlatos feldolgozni.... És mert nem vagyok hajlandó újra élni, újra érezni. Inkább tudatosan kizárom - vagyis be magamba..... Nem akarok tudni róla.
S ez a lehető legrosszabb., amit tehetek.
Sajnos.