2020. május 3., vasárnap

Mostani éjszakai álmaimról 1.

Az utóbbi időben, a koronavírus-járvány idején annyira jól tudtam aludni, hogy valahogy nem emlékeztem az álmaimra. Amióta újra elkezdtem dolgozni, megint meg-meg maradnak kisebb részletek az emlékeimben, amiket kisebb falatokban emésztgetek. Az utóbbi napokban visszatérő jelenségekre lettem figyelmes. Visszatérő motívum valamiért mostanában a kiskoromban elszenvedett dolgaim, amit az öcsém "betegsége" miatt kellett átélnem nekem is és a családomnak is. Újra látom tönkremenni anyámat és újra látom, amiket kicsiként csinált - amik miatt neheztelek rá még mindig. Szépen kifejezi a magyar nyelv a haragot, neheztelés. S a düh is jelen van ezeknél, aminek energiája bele van rekedve a tehetetlenség erejébe ezáltal egy irányát vesztett energia ez, ami belül rombolja a belsőmet. Több jelenet illetve rég megtörtént szituációk hozzák ezt fel belőlem.
Nem csak az öcsém, hanem a viselkedése, s legfőképp a családra gyakorolt hatása ami sújtó.

S nem értem, hogy ezek most miért jönnek fel, s miért visszatérő álmokként.

Bennem a kettősséget hozva: Szeretem, csalódok benne - megölném legszívesebben - és egyben megbocsátok Neki egyszerre - ezek nagyon nagy erők és így együtt szinte elviselhetetlenek.

Egy szerencsém van, hogy sem az álmokba, sem az érzésekbe nem ragadok mostanában bele, vagyis túl teszem magam, ébredések után pár perccel és máris az aktuális dolgaimra tudok koncentrálni.
Viszont az utóbbi napokban mindennaposak voltak ezek.
Vagyis tudat-alatt még mindig ezek foglalkoztatnak.

Az utóbbi bejegyzéseim óta igyekszem a tudatomba hívni mindazokat, amiket előhív a tudatalattim.
Igyekszem tudatosítani a dolgaimat. És leginkább az érzéseimet megfogalmazni magamnak, kisebb-nagyobb sikerrel.

Jelen esetben kb. úgy fogalmaznám meg - hogy mi is történik - miközben megélem anyám érzéseit követve őt, a testvéri harccal keverve - Egyszerre vagyok az öcsém anyja és apja és testvére - átélem azt, amivel nem tudok mit kezdeni. Szerepek keverednek és cserélődnek miközben érzésvilágom alapjaiban meghatározott világokat mutat. Gondoltam rá, hogy le kéne festeni, amolyan pacákban kifejezni, de egyenlőre itt leírni és megfogalmazni is nagy munka.

Érdekes terápiás környezetben valahogy még sosem jött elő, így igazán. Amennyi előjött leginkább a megfogalmazhatatlanságig és ezáltal is a meg nem értettségig jutott el..... ami még elviselhetetlenné tette számomra az érzéseket. Sosem beszéltem ezekről senkinek. Egyedül voltam/vagyok ezzel a traumámmal is.

  


2020. március 26., csütörtök

Még mindig a belső tartalmakról

Nem is tudom mennyi idő telt el az utolsó bejegyzés óta. Amióta koronavírus járvány van azóta csak úgy mennek a napok. Néha azt se tudom milyen nap van épp, ha nem dolgozom. Mert-hát hiába látszat-karantén-szerűség, amit a kormány is elvár azért a szállón kell lenni. Nem is baj, megőrülnék itthon.
Na de térjünk vissza kicsit az előző poszthoz. Ott arról írtam, hogy van valami ami nem hagy nyugodni, Persze Shilling Péterhez nem jutottam el, ahogy a végén írtam, viszont az a nagy helyzet, hogy azóta is igen furcsán működöm. Hogyan is fogalmazzam meg? Valahogy nem akarok tudatomnál lenni. Minden reggel, amikor felkelek azzal a gondolattal alszom vissza, jaj, már megint a tudatomnál vagyok. Legtöbbször vissza is alszom, délutánig. Tudom, hogy ez nem jó, de amikor a párom kezd el kiselőadást tartani, hogy kezd Ő is besokallni miattam, akkor úgy elgondolkodom, mi a fene van is velem? S ez így van jól....

A motiválatlanság kismiska ahhoz képest, amit átélek. Nem, nem fogom a depresszióra, pedig biztos, hogy jelen van, vagy hogy abból adódik. Szembe kell nézzek a belső űrrel, ahol a mélyen fekvő elhagyatottság, elutasítás, magány, elszigetelődés, eltévedés vagy a másság érzése rejtőzik.
A párom leginkább abban szeretne motiválni, hogy csak egy kicsit összpontosítsak a külsődleges energiákra, de tudom, hogy ez azt jelentené, hogy a belső üresség érzésemtől elvonódjon a figyelmem. befelé kellene fordítanom a figyelmemet, tudatosítani a belső tartalmakat.
Azáltal, hogy megtudom mi zajlik, mi húzódik a "sötétben" vagy az "árnyékban" megvilágítom és felosztom a sötétséget. Mindössze hajlandónak kell lennem arra, hogy körülnézzek, minden apró részletre odavilágítsak, tudatosítsam a félelmeimet, és hogy az mennyire tartsa ellenőrzés alatt az életem.

Kulcsfontosságú, hogy meghalljam és megértsem a belső fájdalmamat (a sérült belső gyermeket), nem beleragadva ezen állapotba. Na ez a legnehezebb. Idáig mindig eljutok. DE azt, hogy eljussak oda, hogy ön-elfogadással, szeretettel, együttérzéssel a megbocsátással stb. egyensúly és egység szívközpontú energiái felé mozduljak valahogy nem teszem. A saját rezgésszintemet az ego félelem - és elkülönülésalapú energiából eltolni valahogy már nem tudom.
Igen, látom pl. hogy ott sír, sőt zokog a belső gyermek - de már annyiszor láttam ezt, hogy már érzéketlen vagyok vele szemben. Sajnos úgy viselkedek vele, ahogy a zsarolókkal szoktam, betagadva és hajlíthatatlan módon otthagyva őt a kakiban. Pedig tudom, hogy most nem zsarol, nem hisztizik, hanem gyászol. Tiszta szívéből zokog. És én nem nyújtom felé semmilyen szinten a figyelmem. Sőt rácsukom az ajtót.... Nem akarok róla tudomást szerezni sem. A szívemet csukom el előle... a létező összes szeretetemet. Pont most, amikor tudatosodott benne is és bennem is, hogy valójában gyászol....

A párom ma épp A Good Will Hunting cimű film egyik részéről mesélt nekem egy kis részletet - bennem pedig az játszódott le, biztos csak azért, mert azt gondolja én még sosem éltem át valamit.....
Hát dehogynem. Sőt..... De nem akarok vele foglalkozni. S minél inkább nem, annál inkább erősebben jelen van, jelen vannak bennem. Csak épp elzárva, és én magam is az egóm is el akarja rejteni..... Mert tudom, hogy ezeket a belső tartalmakat terapeuta nélkül nem is ajánlatos feldolgozni.... És mert nem vagyok hajlandó újra élni, újra érezni. Inkább tudatosan kizárom - vagyis be magamba..... Nem akarok tudni róla.
S ez a lehető legrosszabb., amit tehetek.
Sajnos.




2020. március 5., csütörtök

Tudattalan ami nem hagy nyugodni

Vannak dolgok az ember életében, amik akkora fájdalmat okoznak, hogy simán s egyszerűen az az első reakciónk,  hogy szeretnénk ezeket elfelejteni, vagyis kizárni a tudatunkból. Ilyenkor természetesen sokszor azt hisszük lezártuk, de valójában csupán "leküldtük" tudatunk alá, ahonnan igen is felszínre tőre valahogy - vagy épp kivetítjük a külvilágra vagy a külvilágba azokkal a tartalmakkal együtt, amikkel igen is dolgunk lenne. Akár akarjuk, akár nem így működik az ember.

Én épp mostanában szembesültem azzal, hogy évtizedekkel ezelőtti megoldatlan "problémáimmal" kell szembe nézzek, mert amit, amiket elnyomtam az most felszínre törni látszik.

Először is azok a mély és fájdalmas elutasítottság érzéseinek fájdalmai villannak fel leginkább, amiket régi kapcsolataimban találtam, de nem azok a tartalmak érzések és gondolatok, de leginkább képek,  vagy emlékképek amik ezt az érzést juttatják eszembe, vagyis nem a negatív érzésre vonatkozó dolgok jönnek felszínre - hanem azok, amik némi utána gondolkodás révén csupán következtetett és interpretált és belemagyarázkodás útján utólagos kigondolás révén.
A problémák abszolút nem itt kezdődnek. Amikor eljutunk a pszichológiai tudásunk és az önismereti tudásunk révén egyfajta lépcsőfokra, akkor már csak is onnan tudunk ránézni egy-egy eseményre, szituációra, és már csak onnan tudjuk azokat a dolgokat elemezgetni magunkban. Ez sokszor megkönnyíti az embert, de van mikor nehezíti helyzetünket. Mert ezáltal még mélyebbre látunk. vagy épp magasabbra - Holott lehet csak körbe kéne nézzünk, ráadásul úgy, hogy nem biztos, hogy azt kellene nézzük, amit, hanem mást. És akkor talán látnánk is. Hihi. Mert én most is csak az elutasítást látom. De a mélyben az önmagam nem elfogadása van és az, hogy valójában én utasítok el valamit - vagy valakit - amit a másik csak visszatükröz. Sok mind lehet itt a mélyben. És akkor még nem beszéltünk arról amit nem csak Jung hanem más nagyon okos, vagy épp nagyon bölcs emberek ebbe látnak. Hogy mindez honnan is ered? Mi is volt az első ilyen emlék? stb stb. s mindezek mögött mély pszichológiai gondolatok húzódnak meg, amiket leírva hosszan lehetne fejtegetve elemezgetni, egészen akár előző életekig menve,  jól elveszve a sűrűjében, amiből csak is egy terapeutával lehetne - az Ő rálátásos segítségével "kimászni" és az Ő összes tudásával itt ott oldani vagy épp lyukakat foltozgatva akár éveken át helyre tenni a dolgokat.

Na de térjünk vissza - jelen esetben - mivel ezzel az egésszel én valószínűleg - bármennyire is kéne -  nem akarok szembenézni, így az erdőben annyival erősebben csupán a fa látszik.... Pedig nem a fát, hanem az erdőt kellene látni. Főleg az eredőt. Hogy mi honnan ered....

Emlékszem, például, amikor az íráskurzust csináltam, az utolsó negyedik héten körvonalazódni látszott, hogy mi az a fő vonal, ami mentén abban a négy hétben felszínre töret belőlem, bár keretet nem tudtam neki adni igazán de a vonal az látszott.
Egyenlőre még ezeknek a felszínre törő dolgoknak se látom az értelmét most, de érzem van neki.
És ha majd keretet tudnék adni az erdőnek - nem elveszve a részletekben - bizonyára tovább tudnék haladni.

Egyenlőre cikáznak bennem képek most is írás közben, szimbólumokkal teli tájak jelennek meg folyton, amelyek közt nem tudok megnyugodni sehol se..... de némi tudatossággal rájövök, hogy nem terelni kell, hanem az "eredendő problémához" kellene nyúljak. És ez persze nem a fa, de még az erdő sem, hanem a "rét"..igen anya-seb, anya-probléma.....  És itt megáll az én tudományom.
Terapeuta segítsége itt jöhetne be igazán. ............ És most beugrott Schilling Péter, aki folyton küldi hírlevelét nekem, s hogy miket írt az utolsó hetekben. Talán fontolóra kellene vennem, és segítségül hívni Őt, főleg ha már ajánlja azt.

(Nos, kedves olvasó ezzel a bejegyzéssel bizonyítottam be Neked, hogy az írás és az írás közben eljutott út hogyan képes terápiát folytatni....)

Folytatása következik.....